Megtiszteltetés számunkra, a CivilZugló Egyesület számára, hogy Szepesi Hajnallal együtt koszorúzhattuk meg Zugló 1956-os hőseinek obeliszkjét.

Hajnal így emlékezett vissza arra a keddi, mámoros legelső napra:

“Különös, meghatott örömet érzek, hogy megadatott nekem, hogy visszaemlékezhetem a 63 évvel ezelőtti napra, életem egyik legboldogabb napjára. Első éves egyetemista voltam, nem egész 2 hónapja kerültem föl vidékről, a Rákóczi út 5. alatti diákotthonban laktam. 1956. október 23-án, ez kedd volt, és olyan szép idő, mint ma, délelőtt még voltak órák az egyetemen, és nem tudtunk arról, hogy milyen huzavona volt a tüntetés engedélyezése vagy tiltása körül, mert nem voltak rádióink, pláne telefonjaink. Kora délután mégis magától értetődően találkoztunk a Petőfi-szobor környékén, és onnantól én mentem a többiekkel. Végig énekeltünk, akkor még tudtunk, és bármily hihetetlen, elsősorban ú.n. mozgalmi dalokat, a Varsaviankát (a tüntetés a lengyelekkel való szolidaritásnént indult piros-fehér szalagokkal), a Bunkócskát… Mentünk a Nagykörúton végig, a Margit-hídon át a Bem szoborhoz, azután a Kossuth-hídon (akkor még állt) a Parlament elé. Ha visszagondolok, talán az volt a legszebb,hogy végig öröm és rokonszenv kísért bennünket a járdákról, az ablakokból – egyetlen rosszalló, elítélő hang se volt („miért nem tanultok inkább?”), amilyeneket mostanában, az utóbbi években tüntetéseinken hallottam.Már csak néhány jelszóra emlékszem: “Tüntetni nem tilos, Mondjon le a Piros!” “Mondjon le a Bata, miniszternek buta!” “Azt kérdezik Pesten, Budán, hova lett a magyar urán?” de hogy ezeket ki, hol találta ki és kezdeményezte, nem tudom.Mikor a Kossuth téren várakoztunk, odajött hozzánk egy fiatal nő, környékbeli lakos, és elmondta, hogy gondolkozott, a kislányát magával hozza-e, de mégse tette, mit lehet tudni, mi lesz. Hogy kinevettük! Ugyan mi lenne? -mondtuk.Mivel a diákotthon közel volt a Bródy Sándor utcához, reggelre már hallatszott a puskaropogás. Azután láttuk az ablakból, hogy a Nemzeti Múzeum Afrika-kiállítása ég.Tiszta szívemből kívánom mindenkinek, hogy éljen meg ilyen szép napot – de a másnap reggel nélkül.”

Szepesi Hajnal